Haza
Már mennék, igencsak.. Ez nem olyan egyszerű ám. Persze, Nektek könnyű, minden maradt, a hétköznapok pörögtek tovább, csak egy aprócska dolog változott, mégpedig az, hogy eljöttem. De nekem? Megfordult a világ. Nem ugyanazokat az utcákat taposom, nem ugyanoda megyek haza, nem ugyanott fekszem le, nem ugyanazok az emberek mosolyognak rám, szólnak kedvesen, néznek "úgy". És ezt nagyon nehéz már így lassan a második hónap vége felé. Nem nyafogni akarok, csak egyszerűen elmondani, amit most nem tudok megmutatni a szememmel, a mosolyommal, könnyemmel, érintésemmel.
De reggel felcsaptam A Könyvet. Megint ugyanott nyílt ki. Hogy néha nehéz, de menni kell tovább. Hogy néha fáj, és szenvedsz, de megéri. Hogy néha várni kell, hogy rózsa teremjen. Hogy néha elbizonytalanodsz, de a szemed akkor is csillogjon.
Így teszek. (Nem mellékesen élvezem ezt a csodát, amiben élek most..)
Fényképalbum
Pedig ott van, ha egy picit legörgeted az oldalt.. De azért hogy mindenki megtalálja, van egy fényképalbum is, ami a bloghoz tartozik, ezért nem teszek be képeket.. (És nem azért mert nem sikerül..:) )
http://picasaweb.google.hu/pickvicki
Itt látszik mindaz a csoda, amiről írok.. persze a képek nem adják úgy vissza, de jobb, mint a semmi.
Mi lenne ha..
Ez a néhány kis szócska folyamatosan áthatja az életünket. Ott van múltidőben, a pillanatnyilag pergő homokszemek apró koppanásában, és a néha (rózsaszín)ködös jövőben egyaránt. Nincs kibúvó. Az csak egy áldott és nagyon kiváltságos állapot.. Túl tökéletes is talán.
Jelentem, ebbe a csapdába estem. Elgörgethetetlen akadályként tornyosul, a mi lenne ha, és ez azért rossz, mert az akadályokon nehezen tudok változtatni. (Most, hogy olvasom, rájöttem, hogy egyszerre két dologra is igaz mindez.. de mivel most Nápolyról van szó, innentől kezdve egyértelműbben legyen kedves írni drága szerző..)
Annyian írnak versenben, dalokban, zenében tökéletes helyekről, kinek-kinek a saját szeme-szájaíze szerint. Van, kit a "zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája", míg másokat épp a végtelen elterülő síkság nyűgöz le, ihlet meg, tölt el végtelen fenséges érzéssel. Hát akármennyire is hazahúz kicsiny magyar szívem néha, sajnos ezt a helyet én Dél-Olaszország egy különleges partvidékén találtam meg.
Gondolkodás és aggódás nélkül ki merem jelenteni, hogy itt le tudnám élni az életem, továbbmegyek, itt szeretném leélni az életem.. Csak ugyebár a "ha" közbeszól.. Jelenleg nincs felesleges Villára költhető zsebpénzem.
Pedig mi lenne, ha..
Akkor egy icipici autóval hajtanék végig a kanyargós úton a meredek sziklafal tetején, közben a megunhatatlan látvány csak úgy áradna a szememen át a lelkembe.. Természetesen közben nem érne semmi baj, ezen a helyen nem történhet rossz dolog. Ha itt meghal az ember, (neadjaég) akkor egyenesen a menyországba pottyan szerintem.. Aztán amikor beér a kis út az egyik faluba, leparkolok, hogy a teljes környéken végigvigyem a tekintetemet. A tengeren úgy csillog a napfény, mintha ezer apró gyémántot szórna szét közben, a parton a sima kövek szinte hívogatják a lábamat egy sétára.. A falu felett pedig a sziklák égig érnek, és ameddig csak a szem ellát zöldek, a zöld annyi árnyalata látszik, hogy egy festő itt aztán bőven lelne magának feladatot, de szerintem még így is néha csak csóválná a fejét kétségbeesetten, hogy azt a bizonyosat vajon hogyan keverje ki.. A falucsakában az emberek mosolyogva jóreggelt kívánnak a kávéjuk mögül a honját hagyó-honját lelő csillogó szemű boldog lánynak.. A macskaköveket járva az apró boltokban miután megvettem minden fontos dolgot, visszapattanok az apró kocsiba, és a kanyargós úton visszafelé eszembe jut, hogy annak idején, amikor először jártunk erre épp ezek a kanyarok szegény drága jó barátnémnak milyen rossz pillanatokat okoztak a buszon..
Aztán a következő jobbrafordulás után végre meglátom a táblácskát a borostyánnal benőtt kovácsoltvas kapun.
Villa dell'Alba.
A kedves idős kertészbácsi kinyitja a kaput, és én legurulok lassan a szerpentinen, és beparkolok a ház oldalán. Utána gyorsan elkészítem a reggelit, megterítek a teraszon, amit közben a Nap, hogy segítsen nekem, a sárga ezer árnyalatával festett meg. Minden meleg színekben pompázik, egy kis aranysugárral fűszerezve.. Még egy apróság hiányzik, leszaladok a kertbe, szedek a fáról néhány illatos narancsot, miközben a cica a lábamhoz dörgölődzik, egy kis korareggeli szeretetért kedveskedve..
Minden kész. Közben egy percig sem rohantam, idegeskedtem, aggódtam. Itt az szentségtörés lenne.
Ekkor végre felmehetek a hálószobába, hogy elhúzzam a színes függönyöket, hogy a végtelen fény ide is betörjön, szélesre tárom az ablakokat, és a zöldre mázolt spalettát, hogy a tenger utánozhatatlan sós illata megtöltse a szobát, és segítsen felébreszteni Őt, akivel aztán egy újabb tökéletes napot tölthetek együtt..
Hmm.. Az álom csak a megvalósítására vár.
És a víz víz víz csak jött jött jött..
Tudja valaki Holdacskán kívül, hogy honnan származik a cím? Ha igen, akkor tessék feleleveníteni, és mindjárt látható lesz, hogy mi vesz most körül.
Szoktuk szídni a magyar viharokat.. Páldául amikor a margitszigeti piknik közepén jönnek, és mindenki szanaszét ázik, majd egy olyan negyedóra múlva elmúlik, és indulhatunk száradni egy teázóba. Na ez nem így megy Nápolyban.
Már reggel érezni, hogy valami nem stimmel, olyan nyomott a levegő, hogy szinte szétrobban az ember lányának a feje, plusz sötétség van, mint este 6kor nagyjából. Aztán rákezd. Először csak kicsit, majd mire kinyitjuk az esernyőt, már pont semmit sem ér, mert olyan, mintha direkt locsolnának minden irányból. Aztán amikor bemeneküldünk valahova, olyan érzésem volt, amikor kinéztem, mint a gagyi filmeknél, ahol mindenki látja, hogy műeső esik, mert ennyire sose látott még folyamatosan ömlő vizet, hömpölygő patakokat az utcán, és embereket, akik az esernyő ellenére úgy néznek ki, mintha épp ruhástul megmártóztak volna a tengerben. Teszem azt, mint például Bálint, aki esernyő nélkül érkezik ugyan, de mint említettem, semmin sem változtat ez a tény. De az is csak a filmekben fordul elő, hogy miután mindenki megmosolyogja szerencsétlen vízembert, a portásbácsi felajánlja, hogy menjen csak be a fürdőjébe, és szárítkozzon meg.
Nápoly. Hihetetlen.
Az eső persze nem áll el negyedóra múlva. Olyan tömény és sűrű, hogy egy lépésre alig látni. Aztán kicsit csendesedik, mindenki elindul, hátha.. Persze jól becsap mindenkit a nápolyi vizes áldás, mert két perc múlva ugyanúgy zuhog, és már meg sem próbálkozunk szárazak maradni.
Két hét után.. örökké
Az Élet / Nápoly egész tarkasága, gyönyörűsége, szépsége fényből, és árnyból tevődik össze.
Kétségkívül így van. Egymás mellett, egymást nem kizárva él szép és csúnya, gazdag és szegény, zűrzavaros, és mégis rendszerszerű. Egyik nap még késő nyári langymelegben és pántos felsőben sétálunk, másik nap olyan váratlanul toppan be az ősz hogy a hirtelen fordulatba a gondolataink is belecsavarodnak..
A szemem folyton a fényre éhezik, és a fülem szeretlekre szomjas, mind a kettő függőséget tud okozni, és ha nincs meg a napi adag, bele tud a szív rendesen sajdulni..
Nem tudom mi van ma velem.. Nápoly bekebelez.
Egyre inkább megszokom, és megszeretem, minden mocskával és zűrjével együtt. Már nem zavar, hogy akár az életünk is lehet 1-1 pillanat játékának tétje, kezdem átvenni a nápolyiak felfogását.
Szombaton a Vezúvon voltunk. Régebben, egy kirándulás alkalmával éreztem ilyesmit, a Normafán. Állsz a hegy tetején, nézedd lenn az őrült, kavargó forgatagát a városnak, de szinte a felhők közül, mintha egy áttetsző burok választana el, mintha egy különb világban lennél, ahol béke, csend és valami megmagyarázhatatlan érzés lakozik. Ezt meg kell szorozni hattal, és akkor talán a közelében jár az igazság annak, amit a Vezúvon tapasztaltunk.
Az egész annyira misztikus, és mégis kézzel fogható. A csendet még sosem hallottam ennyire élesen és tisztán, mint ott egy pillanatra. A kövek, amiket hazahoztunk, a köd, amit szinte tapintani lehet, és az alattunk alig néhány kilométerre mozgolódó láva tudata.. Talán mindez az okozója annak a szemléletnek, amit követnek. "Carpe diem". Abszolút.. A Vezúvon az idegenvezetőnk (azután, hogy a kráter felett állva közölte: "Na, mit szóltok? Ez az én saját úszómedencém.. Csak épp a víz hiányzik belőle..") azt magyarázta, hogy odalenn mindenki tudja, hogy ki fog törni egyszer. "De ne aggódjatok, nem ma. Majd holnap, vagy azután.." Ezért sietnek mindenhova annyira, igyekeznek kihasználni az idejüket, hiszen tényleg nem lehet tudni mikor dönt úgy valaki odafenn, hogy akkor most kapnak a nápolyiak egy kis forró ajándékot.. Durván hangzik, de csak a mi fülünknek, nekik ez már abszolút az életük, semmin sem tudnak meglepődni. Én bezzeg annál inkább.. Még mindig hitetlenkedek néha, nehéz elhinni, hogy amit a szemem lát, az tényleg úgy van.. Néha kénytelenek vagyunk megcsípni egymást Nórival, hogy biztosra tudjuk, ez nem csak egy álom, vagy épp időutazás.
Mert például az utcákon, a kis sikátorokban abszolút középkori állapotok uralkodnak. Most hagyjuk a bűnözés részét, azzal már kellőképp megrémítettem mindenkit. De például az, hogy mindenki a teraszra teríti a frissen mosott ruhákat, és a hatalmas lepedőktől vagy épp színes ezmegaztól az egész utca képe valami egészen zűrzavaros és megmosolyogtató. Vagy épp vegyük azt, hogy vigyázni kell, nehogy nyakon öntsenek valami vízzel, mert arra is hajlamosak az itteniek, hogy egyszerűen kiborítják a felmosóvizet akár. És nem csak ez az "áldás" érkezhet a magasból, hanem ami a legfurcsább, itt még mindig él a kosarazás hagyománya, vagyis a boltokból futárok hozzák ki a vásárolt dolgot, nénike az ötödikről, (vagy épp az elsőről..) leereszti a kosarat, fiúcska belepakol, majd kiveszi a pénzt, és mindenki megy tovább a maga dolgára. Ránk meg esetleg furcsán néznek, amikor megállunk, és tátott szájjal bámuljuk Nápoly egyik középkori arcát..
"A világ legjobb pizzája"
Legalábbis majdnem. Egy ilyen ebéd után muszáj a nápolyi evős-ivós dolgokról írni azt hiszem. Kezdjük is ezzel, hiszen még annyira friss az "élmény", hogy rendes szavakat úgy sem találok, egy kis pátosz pedig elfér, eddig az egekig semmit sem magasztaltam Nápolyban..
Úgy működik, hogy mi, erasmusos diákok, minden nap kiválthatunk 2,5 euróért egy étkezési jegyet, amit be tudunk váltani bizonyos éttermekben. Létezik menza jellegű is (ahol viszont olyan 4-5ször jobban főznek, mint egy magyar menzán) vagy egészen kicsi eredeti olasz vendéglő is, olyan, ahol pl ma voltunk. Egy dolog egyezik, általában ezért az árért kapunk egy két fogásos ebédet, elég szép adagokkal, valamint egy italt. Ma nem kértük mind a két fogást, hanem egy egész pizza járt ebédre. Margherita con prosciuto. Hmmmm.. Ahhoz lassan kezdünk hozzászokni, hogy a pizzát kicsit odaégetik, mert ugye eredeti kemencében sütik őket, így ez sem zavart. Vékony tészta, de irtó puha, azon paradicsomszósz, sonka, mozzarella és bazsalikom feltétnek rá, de "az olasz pizzán sosem a feltét a fontos, hanem maga a tészta". Hát itt mindkettő jó volt, komolyan, ilyen finomat én még sosem ettem.
Állítólag a "Michele" nevű helyen még ennél is jobbat lehet kapni, csak oda mindig kilométeres sor áll, szóval majd ha sok időnk lesz.
Addig is marad ez a mai étterem, meg a még felfedezésre váró trattoriák..
De nézzünk pár címszót.
-Spaghetti con mozzarella e pomodoro. Ezt első nap ettem a Carmine nevű családi kisvendéglőben. (Azóta is visszajáró vendégek vagyunk oda..) Tészta paradicsomszósszal, ráolvasztott mozzarellával és egy csomó sült koktélparadicsommal. Nekem való..
-Brios. Igen, ez ugyanaz, mint nálunk, többé-kevésbé. Inkább úgy néz ki, mint egy croissant, megszórva kristálycukorral, általában. De nagyon sok fajta "cukros kalácsuk" van, minden kávézó kirakatában van belőle, néha rengeteg színes, csokis, gyümölcsös, és mind annyira annyira hívogató.. Rémes! Egyébként az olaszok általában ilyesmit esznek reggelire, kicsit olyan franciásnak tűnik a dolog.. Bár hogy ki vette kitől, az rejtély. Még, de majd kiderítem, megígérem.
-Tintahal. Igen, ezt is ettem. Én.. elég hihetetlen, nem? És még ízlett is! Mondjuk közrejátszott szerintem, hogy közel sem volt tintahal formája, ők valahogy úgy csinálják, mint nálunk a saslikot, felfűzik hurkapálcikára, és úgy sütik ki. Sok helyen láttam, de én menzán ettem.. Ugye, a különbségek..
-Zuccine. Nem tűnik túl nagy újdonságnak, ez cukkinit jelent. De olyan furcsán jól csinálják, hogy muszáj megemlíteni. Olyan, mintha olaj, citrom és só is lenne rajta egyszerre. Elég érdekesen hangzik, tudom, de rá kell szoknia az embernek!
-Melone. Alapvetően annyira nem is szeretem a sárgadinnyét, de tegnap járt az ebédhez, és én még ilyen édeset nem is ettem. Hmm.. dolce.
-Parizeres tojás. Egy kis hazai íz:)
Aztán ott van a másik tipikus nápolyi dolog.. A kávé.
Nekik egy kicsit minden a kávé körül forog. Ha valaki meg akar hívni jófejségből, tuti azt mondja, hogy meghívhat-e egy kávéra. Minden sarkon legalább 2 café bar van, és mindegyik teraszon ülnek minden napszakban. Reggel a kávé illatára ébredünk, délben a kávé illatára megyünk ebédelni, de még este is szemérmetlenül ott terjeng az édes-kesernyés mennyei illat. Mondjuk azt hozzá kell tenni, hogy illatra, ízre, zamatra páratlan, isteni, de nem túl erős, ezért tudnak ezek a furcsa népek folyamatosan "feketézni":) Én mondjuk jobban szeretem a cappucinot, aminek viszont mindig sok hab és kakaópor van a tetején, és olcsóbb, mint a kávé.. A jobb helyeken pohár vizet is adnak, a mégjobb helyeken egyenesen üvegpohárba..
Egyébként ahhoz képest, hogy szemetes város Nápoly, büdösnek egyátalán nem büdös. Sőt, a kávé, a friss pizza, és az irtó tömény édességek illata keveredik valahogy. Néhol egy kis füstölő is beleszól, esetleg a kikötőnél a tenger illata, de egy szavunk se lehet, ezért abszolút jó pont jár.
Tűzijáték!
Ugye milyen vidám, boldog dolog? Ahogy a színes fény szétárad, mintha sok kis varázslat történne, sok apró csoda, amit lentről sok csillogó szempár követ végig..
Na most nem erről van szó.
Nápolyban a tűzijáték egészen sajátos jelentéstartalmakkal van felruházva. Eleinte csak pletykák terjedtek köreinkben, mindenki hallott ezt-azt, de amikor már egy vérbeli nápolyi meséli el, hogy tulajdonképpen mit is jelent, egy kicsit elgondolkozik az ember, hogy hűha..
Itt ugyanis ha halljuk a jellegzetes ropogást (látni nem mindig lehet, valamikor reggel nyolckor, vagy épp délután 4kor lövik, fényes nappal), akkor azt lehet figyelmeztető jelnek venni, hogy inkább kerüljük el azt a környéket. Az okok a következőek lehetnek: a, épp kiengedtek valakit a börtönből, megy a nagy ünneplés a "famíliával" -még ez a legkevésbé ijesztő-, b, épp a helyi maffiavezér örül, ünnepel valamiért, c, épp a helyi maffiavezér dühös, épp ekkor lő le valakit, és hogy elfedjék a pisztoly zaját, felküldenek pár rakétát is, d, megérkezett a drog, a tűtijáték a jel, hogy lehet menni érte.
Meg ne kérdezze senki, hogy Ők honnan tudják, melyik mit jelent, ennyire még nem merültem bele a Gomorra rejtelmeibe, de ígérem, amint bővebb információval szolgálhatok, közölni fogom, kinek mikor kell résen lennie..
(Lapzárta után érkezett: "Tudósítónk arról az információról értesült, hogy a nápolyi drogcsempész bandák a helyi szemeteszsákokat használják csempészésre, és a szemétszállító autók platóján kiválóan tud egyik negyedből a másikba átközlekedni az aznapi adag..")
#5
Kell hogy várj, várj is meg,
Ne félj, újra visszajövök.
De addig írj, gyakran írj,
Így szerezz egy kis örömöt nekem.
El kell felejtenünk a napok és az órák fogalmát, hogy jobban odafigyelhessünk a percekre. A Harcos tudja, hogy a nagy álmok sok kicsiből állnak, ugyanúgy, ahogy a nap fénye is milliónyi kis sugárból adódik össze.
Forcella e Gomorra
Avagy keressünk lakást Nápolyban..
Olyan szépen indult minden. mielőtt kijöttem, leleveleztem egy diákszervezettel, az Erasmus Pointtal, hogy akkor ők segítenek szállást keresni, olcsót, jót, és gyorsan. Na most ebből ami összejött.. hát közel sem ilyen szép.
Az irodában csupa kedves, mosolygós, helyes fiatal fogadott minket, elmagyarázták egy térkép segítségével, hogy hova ne menjünk, ha túl akarjuk élni, és egyéb jótanácsokkal is elláttak, majd megkaptuk az első címet, ahol lakást ajánlanak. Szerintük nagyon közeli, szerintünk fuck.. Ésmég csak nem is ez volt a legnagyobb probléma, hanem a csend. A Montessanto negyedben olyan csend uralkodik, ami egy magunkfajta pár napos nápolyinak is feltűnik, és rögtön gyanús. Ide még a madár se jár, és ezt is szó szerint kell érteni.. És amikor egy helyi tipikus olasz néni kiszaladt a házból, és ránkszólt, hogy jobban fogjuk a táskánkat, mert egy kicsit zűrös a hely, akkor gyakorlatilag elsápadás, levegőelfogyás és pánikroham söpört végig rajtunk. A lakás egyébként nem is volt (annyira) vészes (mint egy pár későbbi..), de az életünk többet ér, így amilyen gyorsan csak lehet elköszöntünk, de nem volt annyira őszinte tőlünk, a "remélem, még találkozunk.."
A második lakás viszont tökéletes volt. Komolyan. Közel, biztonságos helyen, és ha felmászik az ember lánya a negyedik emeletre, olyan panoráma fogadja, és egy akkora tetőterasz, hogy simán megéri.. A szobák antik bútorokkal, a konyha modern berendezéssel, és grátiszba még egy kedves "maffia-mamma" is jár hozzá. És mindezt mennyiért? 900 euro.. Annyi pénzért viszont még egy álom is sok, így sajnos le kellett mondani róla. (Naná, hogy megbántuk..)
A harmadik lakás, amit az erasmuspoint ajánlott, a kettő között volt állapotra, viszont ugyanolyan közel. Árban olcsóbb, így kevesebb fény is járt a szobákhoz, a szemben lévő tűzfal miatt.. De ebbe belementünk volna. Igen ám, de a tulajnak nem tetszett, hogy csak 5 hónapot szeretnénk maradni.. Fél nap gondolkodó után közölte hogy sztornó. Persze egy újabb felesleges kör, újabb elvesztegetett idő.
Ekkor csörrent meg a telefon.
Egy olasz srác közölte, h jó lenne náluk is bejelentkeznünk, ha már megérkeztünk. Meg is beszéltünk egy találkozót délutánra, de azt nem gondoltuk, hogy egy hivatalos aláíráson kívül komolyabb dolog is történik. Amikor odaértünk a megbeszélt helyre, gyakorlatilag a szerveinket is elkezdtük félteni. Nóri el akart menni a mosdóba, enyhén hepatitis gyanús volt még az is.. Andrea, mint megtudtuk kb az ottani hallgatói önkormányzat vezetője, hivatalosan, amúgy meg szerintem minimum maffiózó. Bevittek minket egy kis irodába, ahol 5 megtermett olasz csávó ült masszív cigiködben, és épp egy "rabszolga" hozta a kávét. Inkább nem kértünk.. Közölték, h ahol eddig voltunk az Erasmuspoint szemét egy hely, csak le akarják nyúlni a szegény diákok pénzét, de majd Ők (!!!) megmentenek minket. Szóval szépen belekeveredtünk két rivális banda háborújába, és mindkettő magának akart minket. Azt sem tudtuk kinek higgyünk, mit..
Andrea felajánlotta, hogy este mutat nekünk pár lakást. Kocsival akart vinni, azt szépen megköszöntük, de nem. Rizikós volt, hogy megmarad-e mindkét vesénk.. (Egyébként utólag anyu mondta, hogy tanuljam meg: "a hasnyálmirigyemet vigyétek!" az ugyanis úgysem működik..:P ) Az első "lakás" egy régi iskolában volt. Nagyon durva kicsi sikátorban, omladozó ház, és olyan szobák, ahol kb a szerencsétlen auswitzi megkínzottakat tartották. Hogy ott tuti kinyírtak pár embert, arra fogadnék. Szinte láttam magam előtt a fürdőkádban fekvő agyonlőtt hullát..
A második lakás előtt kupaktanács volt a "gettósuli" előtti téren, ahová befutott Andrea barátnője, kissé igénytelen lepukkant csaj, és egy Pázmányos srác, Bálint, aki nem semmi figura. Már a repülőn kiszúrtuk, a brácsája miatt, de hogy ennyire talpraesett, a jég hátán is megélő figura.. Így kiegészülve beszálltunk hatan egy icipici kocsiba, és nekiindultunk a Forcellának, ami elvileg Nápoly legdurvább negyede.. A lakás tényleg nem volt (annyira) rossz, de ott aztán a szabályszerű halálfélelem érzése volt.
És most azt hiszitek, hogy én vagyok félős, meg fantáziálós, meg eltúlzom. Nem! El se hinnétek, mik folynak itt.. Ezt látni kell, különben tényleg csak üres szavak. De most jobb híjján: hihettek nekem.
Ezek után úgy gondoltuk, teszünk inkább még egy próbát másnap (utolsó nap..) az erasmuspoint bandával. Igaz, hogy szemét dolgaik vannak, de legalább túléljük. Be is ígértek egy lakást délután háromra megnézésre. Addig Andrea is megkapta az utolsó esélyét, elmentünk a város másik végére, a Piazza Plebisito-ra, ami Nápoly legnagyobb tere. Itt alálkoztunk egy ügyvéd kinézetű sráccal, aki másik 2 olasszal lakott egy lakásban, ami olyan volt mint egy manó odú kb, csak rossz és hangulatmentes állapotban. Plusz nem vonzott annyira, hogy 3 idegen sráccal lakjak.. Szóval minden reményünk a drága 3 órás volt.
Ééééés.. Kb 3 másodperc alatt beleszerettünk a lakásba, kifizettük a pénzt, és beköltöztünk. Igaz, hogy még nincs ágynemű, gáz, és világítás, de majd lesz. Jó a környék, úgy 3 percre van a suli, és még fény is jön be a nagy ablakokon.
A cím: Via Grande Orefici. Kb. annyit jelent: a Nagy ékszerészek útja. Ja, és tele van ékszerbolttal, szóval inkább azokat fogják kirabolni, nem minket. Tiszta haszon!
Van lakásunk!
La prima volta
Vajon hogy ér egy repülő 20 perccel hamarabb a célállomásra? Biztos talált egy rövidebb utat. Kicsit már ennek is nápolyi hangulata volt, tipikusan szabályok nélkül, csak a praktikusságot nézve. Komolyan, csoda, hogy a repülő nem előzgette a többi gépet, meg nem dudált folyamatosan.. Bezzeg az autósok. Hallottam én, hogy nem egyszerűek, meg kicsit életveszélyes, de hogy ennyire??
Nápoly leginkább talán a szélsőséges szóval jellemezhető. Egyszerre nagyon öreg, és patinás és sárga, kissé repedezett vakolatú, és a másik oldalon pedig hatalmas üveg felhőkarcolók sorakoznak. A buszok korát nem lehet megállapítani, kicsit mintha az sem találná a helyét a két korszak között. Az utcán egymás mellett parkol egy olyan öreg kispolszki, amilyet még sosem láttam Magyarországon, (pedig ott is akad egy-két muzeális darab), és egy csillogó-villogó csodamerci. Hihetetlen..
Az első 10 perc után elszédít a gyorsasága, a lendülete, az őrültsége a városnak. A Garibaldi térről gyalog indultunk el, ami a 20 kilós csomagok nélkül is érdekes kaland, így meg aztán pláne. Az autók a piros lámpát csak jótanácsnak használják, a gyalogosok pedig még talán reménykednek, hogy inkább átérnek a zöld lámpa alatt épségben. Gondoljuk mi. De szerintem az a nagy igazság, hogy a nápolyiak valami nagyon nagyon furcsa védelem alatt állnak. Mint a Kóbor Grimbusz, néha mintha összemennének, ha épp szűkös a hely a két állandó sáv között, úgy kanyarognak, ahogy épp a gyorsabb, de sehol egy baleset. Védangyaluk van, minimum. De azért a dudára rákönyökölnek rendesen.
Egyébként még az autósoknál is hihetelnebb módon közlekednek a motorosok. Úgy a hat évestől a 96-ig mindenki motorozik. Egyedül, családdal, (komolyan, apuka elől bukósisakban, mögötte anyuka, két combján 1-1 gyerekkel..) mindegy, akár egy másik motorossal beszélgetve cikáznak a kocsik között, és a kicsi utcákban. Nem irigylem azt a bizonyos védangyalt, elég melós napjai lehetnek..
Mivel vasárnap van, nem volt még olyan nagy forgalom, és a boltok többsége is zárva, főleg egy nagy keresgélés volt a nap. Az emberek nagyon hasonlítanak egymásra, és szerintem már a babakocsiban is megtanulják az olasz kisfiúk azt a mondatot, és tekintet, amit aztán 90 évig használnak, azt a bizonyos "csáobellá" bemozdulást.. Mindkettővel találkoztam, úgy 10 perc után. Viszont az udvaiasság az hiányzik belőlük.
Egy kis trattoriában ebédeltünk, ahol az asztalokon kockás terítő volt, a falakon családi képek, a pincérek sürögtek-forogtak a rengeteg ember körül, mosolyogva megkérdezték, hogy mit hozhatnak, majd odafordulva egy másik pincérhez olyan hangnemben kezdtek el üvölteni, hogy az embernek megakadt a falat a torkán. Egyébként nagyon finom falat.. A többiek szerint nem elég fűszeres, nyilván, ne hasonlítsunk egy mozzarellás paradicsomos pennét egy gulyáshoz, de nekem nagyon eltalálta az ízlésemet. Volt grillezett sajt is, ami külön a szívemcsücske lesz szerintem.. Hisz sajt.
És a kávé. Minden erről szól nagyjából, ennek ellenére fél órán át kerestünk egy nyavajás kávézót, ami nyitva is van vasárnap délben. Közben segítséget kértünk három beszélgető buszsofőrtől, akik elkezdtek veszekedni, hogy merre is van a caffe bar, persze nyilván csak nekünk tűnt veszekedésnek. Itt mindenki nagyon hangos.. De a kávé tényleg piszok jó. Olyan erős, hogy kiugrik az ember szeme a helyéről, de közben zamatos és illatos és nagybetűs Kávé.A cappucino pedig olyan krémes, hogy még talán azt is megkockáztatom, hogy jobb, mint a Kerek pereces etalon, csak annak még ott az előny a hab miatt.. Az apartmanban csak nyolc kávéfőző van, a kicsi, egyszemélyes kotyogótól kezdve, az olasz családnak elegendő mennyiségűt készítőig. És még a falon is kávés képek vannak.
Nápoly.. Illatos, koszos, fiatal, öreg, gyors, félelmetes, csábító és kábító egyszerre. Már most szeretem. De azért az első benyomás az döntő: "Ha ezt túléljük, nagyon fasza csajok leszünk.."
#2
Már csak 4.. És a múltheti "nyudodtság" sehol nincs. És a fejem sem tudom, hogy hol áll.. Egyéni tanrend intézés, szerződéskötés, szakdolgozat témaleadás, elővizsgák.. Ha ezek nem lennének, akkor még mindig ott lenne az iszonyatosan nehéz elköszönősdi, amit külön alig lehet kibírni.. Ma azt hallottam, hogy a nápolyi emberek (hmm) 99%-a jófej, kedves, segítőkész. A maradék 1, pedig fényes nappal, az utcán képes kirabolni. Kedves kis hely..:) De nem riadok el. És úgyis tudom, hogy jó lesz, akármennyire is félek most.
És hiába mondják páran, nem fogok itthon maradni.. Nem azért, mert kegyetlen akarok lenni, de nekem most kell mennem. Szükségem van erre, világot látni, tapasztalni sokat sokat, megismerni új dolgokat, és kicsit magamat is, még jobban. De félnivaló nincs, attól még mindenki ugyanolyan fontos marad itthon, ha nem jobban.. biztos még inkább értékelni fogok dolgokat, ha hiányoznak.. És nagyon fognak hiányozni!;)
De ettől függetlenül úgy gondolom, hogy egyedül is meg kell tudni állni a helyét mindenkinek. Nem lehet mindig ott a sok támasz.. Illetve de, csak nem mindig ugyanaz. Új ismerettségeket, barátságokat mindig lehet kötni, sosincs teljesen egyedül az ember. Csak ki kell nyitni a szemünket a világra.. (És elengedni a fájó dolgokat, kedves szegedi lányzó..!!)
#1
Hamarosan indul a visszaszámlálás.. Még 11 nap van hátra az indulásig, és hát mit tagadjam.. Ahogy fogynak a napok, úgy növekszik a várakozással teli izgalom-félelem-és egyéb zavarodás. A bőrönd már kikészítve, és néhány dolog (képletesen) került is bele.. Többek között egy jó adag honvágy, már most, persze elzárva, aztán egy rakás szép emlék, borúsabb napokra, sok sok barát kedves tekintete és mosolya, és szavai.. A Nagyi-féle lekvárból ugyan nem vihetek, (túl aggódós vagyok, hogy bevállaljam, hogy már odafelé úton mindent elöntsön az édes ragadós csodalekvár), de azért az a bizonyos családi meleg is jön velem, ha nem is a bőröndben, a szívemben egészen biztosan.
